Egyre fontosabbá válik az implantációs technikák fejlődésében a meglevő csont megőrzésére való törekvés. Ezt célozzák azok a csontmegmunkálási módszerek is, melyek segítségével a csontállomány minimális elforgácsolásával nyílik lehetőség az implantátum ágyának kialakítására. A legegyszerűbb lehetőség a kézi műszerek alkalmazása, mechanikus csontmegmunkálás, ami sok esetben időigényes, nehézkes. A forgó-rezgő eszközök a kézi eszközöknél hatékonyabbak, ugyanakkor csontveszteséget okoznak, illetve a hűtéshez használt víz sok értékes anyagot is kimoshat a beavatkozás helyéről. A lézerek számos változata alkalmas a lágyrészek mellett a csont megmunkálására is de jelenleg a leginkább csonttakarékos eszköznek a piezot tekinthetjük. Csonthasítás, vágás, sinus csontablak készítés, implantátum fészek kialakítás, végezhető ezzel az ultraszonikus technikával. A mágneses kalapács az állcsontok megmunkálásában széles körben használható, mely csontfészek kialakítását, csonttágítást, tömörítést és mélyítést képes egyszere végezni anyagveszteség nélkül.
A páciens csontminőségének függvényében javasolják a jelenleg leginkább használatos behelyezési protokollok a „készrefúrást” sebészi motorral, mely a szokásos esetekben az implantátum átmérőnek megfelelő méretben és formában történik. Ezen esetekben a speciálisan kialakított csavarmenetek bevágva, kompressziót kialakítva, tömörítést végezve a csontban, adnak speciális rögzítést, primer stabilitást.
A csontpótlásban alkalmazott anyagoknak meg kell felelniük számos szempontnak, mint például a biokompatibilitás, sterilitás, sterilizálhatóság, beépülő képesség, felszívódási ráta, teherbírás, alakíthatóság, hogy alkalmasak legyenek feladatuk teljesítésére. Ezek az anyagok lehetnek saját szervezetből származók (akár az implantátum beültetés körüli csontszövetekből, akár a test más pontjáról származnak), más élőlényből származóak (sterilizált és albuninnal kezelt állati (xenogén) vagy emberi csont graft (pl csípőprotézis beültetésekor keletkező eltávolított csontvég) vagy mesterségesen előállított anyag (pl bioüveg), melyet sok esetben a páciens saját vérével keverve, akár saját vérből frissen készített membránnal kiegészítve alkalmazunk. Minden esetben a cél, hogy regenerált, élő csontot kapjunk idegentest reakciók nélkül, mely későbbiekben is az eddigi tapasztalatok szerint az adott páciens eredeti csontadottságaihoz hasonló módon viselkedik.
Napjainkban három trend létezik a csontpótlók fejlesztésében. Az egyik a jó térfogat stabilitással rendelkező, nem vagy csak lassan felszívódó anyagok (pld. bovin), a kevéssé jó térfogati stabilitást biztosító, de viszont gyorsabban felszívódó (allograftok, autograftok) anyagok, a harmadik út pedig a szintetikusaké (bioüvegek) melyek egy új utat jelentenek és igyekeznek a másik két csoport előnyös tulajdonságait egyesíteni. Jelenleg egy és ideálisnak mondható csontpótló nem ismeretes, de a fejlesztések egyre jobb és jobb tulajdonságúakat eredményeznek.
A csontpótláshoz szorosan kapcsolódik a membránok alkalmazása. Itt két tendenciát látunk. Az egyik a nem felszívódó anyagok alkalmazása, melyek között a teflon, goretex, titánhálók, PTFE (poli-tetra-fluoro-etilén) vezető szerepet játszanak. Jellemzőjük, hogy kedvezően segítik a csont beültetést formájában és méreteiben megtartani, hátrányuk, hogy második sebészi beavatkozással el kell őket távolítani, lágyrészfedésük nem tartozik az egyszerű megoldások közé. A másik csoportba a felszívódó membránok tartoznak, így a kollagén (Bioguide), poligilcol acid (Epiguide), liofillizált dura mater (Lyodura, Lyoplant). Bizonyos mértékig membrán funkciót is betölt a PRF (plateled rich fibrin) alkalmazása (saját vérből kialakított szövet), mely új tendenciaként jelent meg az implantológiában.
Az idősebb páciensek esetében, foghiányos felső állcsonti esetek rutinszerű megoldása az arcüreg emelés (sinus lift), illetve alsó állkapocs esetében a csonthasítás mindennapi alkalmazása a fentiekben felsorolt csontpótlással és különböző membránokkal kiegészítve.
Forrás: Dr. Gáspár Lajos – Gáspár Dental, Gáspár Medical Center
